Ősz a költészetben

Áprily Lajos: Őszi Tükör

A Bükkösnek már rozsdafoltja van,
Rozsdállik már a fű a réteken.
Nézem az őszi tükörben magam:
Jaj, csupa rozsdafolt az életem

József Attila: Őszi alkonyat

Az őszutói barna alkonyat
halkan piheg a pelyhező havon.

Vállamra érzem szép, meleg nyakad
és messzi csókod itt az ajkamon.

Hideg vonyít, agyonmart arcomat
forró öledre mégse hajthatom.

Be messze vagy még! Bús az alkonyat,
lágy hópihékbe hull a bánatom.

Kosztolányi Dezső: Őszi reggel

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Jékely Zoltán: Ősz van

Levél, holt falevél földön, padon:
szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszünk.
Jaj, mennyi szín! Mint a kaméleon,
ezernyi szín közt szinte megbetegszünk.
S már nincs szavunk, muzsika kellene,
hogy megmaradjon ez az ősz-valóság,
valami sirató, álmos zene,
mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját
s ne kelljen mindig újrakezdeni
az örök ősznek szóbafoglalását!
Inkább kongassuk bottal esteli
sétákon vén villák fekete rácsát.
S temetők útján, ha már hull a dér,
vagy sétatéren, nagy nyárfák tövében,
szálljunk hintázva, mint a holt levél,
a hold felé, mely hindogál az égen –

Szabó Lőrinc: Ősz

Este van és ősz… És megállok:
oly hihetetlen ez az ősz!
A régit még szinte elérem,
oly közel van, oly ismerős.
Mint a ma reggel, oly közel van
a régi ősz, a tavalyi…
Egy év telt el reggeltől estig,
és alig történt valami.

Egy egész év és nyoma sincsen –
az idő egyre rövidebb:
lehúnytam a szemem: reggel volt,
kinyitom újra: este lett.
Kezdet és vég egybefut… Óh, hogy
zuhan az élet! Hogy zuhan!
Egy perc, és minden összecsap, és
még egy s mindennek vége van.

Tekintsék meg galériánkat!