A TURÁNI ÁTOK VÉGE

A tavalyi kétharmados, elsöprő győzelem a szabad választások korában meglehetősen ritka, de jó alapot jelenthet a nemzeti összefogás megteremtésére, mint azt a miniszterelnök gyakran hangsúlyozza. Sokan azért támadják a pártokra épülő demokráciát, mert az szükségszerűen megosztja a nemzetet, szembefordít családtagokat, kollégákat, barátokat, nem ritkán két egyenlő, a másikban ellenséget gyanító táborra szakítja a lakosságot. Ezúttal a győztes megkérdőjelezhetetlen fölénye alapot adhat valamifajta nemzeti konszenzus kialakítására.

Éppen ideje, mert az örökös belső harcok felőröltek bennünket, s ugyan a turáni átoknak is mondott megosztottság már-már a magyar virtus része, azért nem ártana magunk mögött hagyni. Kétségtelen, hogy régi hagyománya van: már az Árpád-kor is folyamatos testvérháborúkról szólt, ahol a trónról lemaradt öcs, unokatestvér vagy nagybácsi idegen csapatokkal kiegészülve tör a korona megszerzésére. Megannyi önpusztító küzdelem: I. András versus Béla, Szent László és Géza kontra Salamon, Kálmán és Álmos, Imre és II. András, IV. Béla és V. István hadakozása. Rákóczi kurucai ellen a császárista magyar főurak serege; a szatmári békét két magyar főrend köti, labanc részről gróf Pálffy János. (Akinek mellesleg áldassék a neve, mivel feleségem egyenes ági felmenőjeként ha ő nincs, én ma agglegény vagyok.)

De 1848-ban épp úgy magyarok feszülnek magyaroknak (Görgey kivégezteti az áruló Zichyt), mint 1945-ben vagy 1956-ban. A mi ifjúkorunkból is van példa; ki ne emlékezne a rendszerváltás éveire, a sokszor heves kiabálásokig, életre szóló sértődésekig fajuló MDF–SZDSZ-ellentétekre; barátságok, rokoni kapcsolatok, építő energiák törtek ezen meg.

„Miért pont most kéne összefogni?”, sziszegik a százszor bukott baloldali politikához még mindig hű fegyverhordozók. „Miért nem fogott össze velünk a jobboldal, amikor mi voltunk hatalmon?” A válasz roppant egyszerű: nem is érkezett kérés erre, de az alapok is tökéletesen hiányoztak. Miféle nemzeti egység hajtott volna ki a gyurcsányi megosztó, hazug, önhitt magvetésből? Nem beszélhetett összefogásról az, aki a kettős állampolgárság ellen kampányolva megtagadta honfitársai egyharmadát. Medgyessy az uniós csatlakozáskor azt nyilatkozta, nem vinné magával a jobboldalt az EU-ba. Horn Gyula annak idején fegyvert fogott saját népe ellen egy idegen hatalom oldalán. Nem lehet nemzeti összefogást és jövőt tervezni a Kovács László-féle „merjünk kicsik lenni!” jelszóra.

A vészhelyzetekben való összefogásra, az ilyenkor az ellentéteket háttérbe szorító gondolkodásra van példa, nem szégyen másoktól tanulni. Nem a Fideszért, a kormányért vagy Orbánért (bár örülhetünk, hogy az ötven-száz évente esedékes karizmatikus vezetőnket ezúttal is megkaptuk a sorstól), hanem saját magunkért. Milyen szép lenne, ha nálunk is magától értetődő volna, ami Amerikában megtörtént: a frissen beiktatott Ronald Reaganre (aki igazán nem volt túl népszerű a demokrata párti szavazók körében) egy merénylő rálőtt. A súlyosan sebesült elnök még a műtőben sem vesztette el humorérzékét, és odaszólt az őt operáló orvoscsoport vezetőjének: „Remélem, maguk valamennyien republikánusok.” Mire a sebész komolyan így válaszolt: „Ma mind republikánusok vagyunk, elnök úr!”

Ungváry Zsolt