FEICHTINGER SÁNDOR DOKTOR ÖNÉLRTÍRÁSA

Kritikával illettük az Esztergom múltjával foglalkozó nemrégiben megjelent kötetet, mely Múltunk határok nélkül - Esztergom és környéke a kezdetektől az Istre-Granum Euroregióig címmel jelent meg. Városunk korábbi vezetésének támogatásával jelent meg Feichtinger Sándor önéletrajza. Kritikánk egyik alapja az volt, hogy Feichtinger Sándor munkássága nem az őt megillető mértékben jelenítődött meg. Az európai hírű doktor könyvének megjelenésekor dr. Süle Tamás írt észrevételeket a könyvről

Feichtinger Sándor doktor önéletírása

Sajtó alá rendezte Szállási Árpád, a szöveget gondozta Gazda István Magyar Tudománytörténeti Intézet. Piliscsaba, 2005.

A múlt év őszén meghívót hozott a posta, amely Feichtinger Sándornak „a XIX. század legnagyobb esztergomi természettudósá”-nak először most kiadott önéletrajzának bemutatójára invitált. A hírnek azért örültem, mert Feichtinger doktorról korábban már volt szerencsém olvasgatni, nevezetesen a Szállási Árpád „A szegényháztól a kórházig” című, Esztergom egészségügyének történetét feldolgozó kötetében, illetve Osvai László „Az esztergomi Kolos Kórház építéstörténete” című könyvében. A jelen önéletírás kiadásában is oroszlánrészt vállaló, fentebb említett mindkét orvos és orvostörténész nagy elismeréssel írt a hajdani kollégáról, aki 1817-ben Esztergom-Szentgyörgymezőn született, Pesten az egyetem orvosi karán 1840-ben diplomázott, majd szülővárosában polihisztor tudóssá képezte magát. Kilencven esztendei színes és termékeny élet után szülővárosában hunyt el 1907-ben. Tehát örültem, mert látatlanban is biztos lehettem benne, hogy izgalmas, érdekes és tanulságos olvasmányban lesz részem. Várakozásomban nem csalódtam.

Az 1884-ben papírra vetett és kézírásban megmaradt autobiográfia kéziratát Szomjas György filmrendező, a szerző dédunokája bocsátotta a kiadók rendelkezésére. Már alcíme is sokat ígérő: „Élményei és működése az orvosi, a tudományos füvészeti, a nevelészeti, valamint társadalmi és politikai téren”. Az írás indítéka az első mondatból egyértelműen kiderül: „János testvérbátyám felhívására, ki egy családi album összeállításán már régóta buzgón fáradozik, jelen életrajzomat a család számára a következendőkben közlöm.”

A szinte az egész XIX. századon átívelő önéletírás kitűnő kordokumentum, amely egyaránt forrásul szolgálhat a társadalom- és tudománytörténet iránt érdeklődő kutatóknak éppúgy, mint az esztergomi helytörténészek számára. A 175 oldalt számláló kötetben rengeteg értékes adatot és sok érdekes történetet olvashatunk a korabeli mindennapi életről és társadalmi viszonyokról, az oktatásról az orvos- és botanikai tudományok állásáról és művelőiről éppúgy, mint az utazási szokásokról és a természet szépségeiről. A szerkesztők jó érzékkel kisebb részekre tagolták a kéziratos formában vélhetően összefüggő szöveget. A lapszéleken megjelenő „alcímek” nem csak jól áttekinthetővé teszik a történet folyamát, hanem már előre felkeltik az olvasó érdeklődősét a következő rész iránt. Mivel terjedelmi okok miatt amúgy sem ismertethetnénk az egész könyvet, ezért az előbb említett fejezet címekben önkényesen tallózva próbáljuk meg érzékeltetni a tematikát:

„Iskoláim kezdete; Pesten tanulok; Rokonaim; Szüleim a jövőért; Tanáraim az egyetemen; Tanulmányúton Bécsben; Tiszti főorvosként, uradalmi orvosként; Szülészként, sebészként; Orvosi eseteim; Aether; Ezernyolcszáznegyvennyolc; Eljárok közügyekben; Városi ügyekben; Közegészségügyünk; Füvészkedem; Publikálok; Utazom; Kutatás és anyagiak; Vagyonbéli állapotaim”.

Ha fentiek mellett még azt is tudjuk, hogy Feichtinger Sándor életet során hol, merre járt (különös tekintettel a korabeli közlekedési viszonyokra!), milyen funkciókat töltött be, mi mindent kezdeményezett, alkotott és hozott létre, akkor fogalmat alkothatunk egy igazi polihisztor ambícióiról és mindennapjairól. Vegyük sorjában: még diákkorában gyalog bejárta a bányavárosokat (mint pl. Selmec, Körmöc, Besztercebánya), Bécsben először friss diplomásként tanulmányúton volt, majd később többször is megfordult ott. Saját szavait idézve:

Én az orvos-sebészeti gyakorlatom mellett fennmaradt üres időmet mindenkor a természettudományoknak, kiváló előszeretettel pedig a füvészetnek szenteltem, de üdülés miatt is e széptudomány érdekében 44 év alatt kisebb-nagyobb utazásokat is tettem: Schweiczot, Északolaszhont, Magyar-, Erdély-, Horvátországot, a magyar tengerpartot, Triesztet, Fiumét beutazván, mindenütt a vidék flóráját tanulmányoztam, növényeket gyűjtöttem; azért herbáriumom ma már a 8 ezret meghaladja, hazám flóráját pedig tökéletesen ismerem. „Még egy idézet, egy kis „színes”, bédekkerbe illő megállapítás:

„Nagyon jólesik a Schweicba utazónak az a szokás, hogy a vendéget jól tápláló koszttal látják el és a vendéglőkben lábvízzel kínálják meg, melyet ugyan egyetlen utas sem utasít vissza, mert valóságos jótétemény a gyalog utazóra nézve.”

Funkcióit tekintve volt városi és megyei tisztifőorvos, káptalani orvos, járásbírósági orvos, a szabadságharc idején egy személyben a katonai kórház igazgatója és „mindenes” főorvosa, a Szeminárium orvosa, a Bazilika építkezésénél Kopácsy hercegprímás megbízásából „traumatológus”, hiszen ott „számtalan végtagok csonttörése, fej- és koponyasérülések, kéz és láb ujj sértések, horzsolások, zúzódások, majd mindennap fordultak elő.” Egyéb téren az esztergomi Takarékpénztár egyik megalapítója, majd igazgatósági tagja, az Iparbank igazgatója, a Reáltanoda egyik alapítója, majd igazgatója, és még számtalan civil kezdeményezés ötletadója és lelkes támogatója.

Általános orvosi és sebészeti praxisán túl messze földön híres volt szemészeti műtéteiről: „A kancsal szemnek ínmetszés általi operatióján túlmenően operáltam Staphylomákat, Pannust, Ectropiumot, de különösen szerencsésen a szürke hályogot.” Bátran kezdeményezett és nagyon leleményes volt. Íme két példa: „Feltaláltatott az aetherizálás. Én Bécsből hozattam a beszívására szükséges eszközt. Valfisch úrnak a feje tetején a homloka felett egy tojásnyi nagyságú zacskós daganata volt, melynek operálására engem kértek meg. 1847. mart 14-én délután az Aethert az orrához és szájához tartom, néhány beszívás és az egyén már érzéketlen, alszik. Az operatiót 4-5 perc alatt elvégzem. A nézőpublikum körülöttem áll, és bámulja az Aether által oly gyorsan elaludt embert.”

A másik: egy falusi „plebánus”-hoz hívták, „aki ide oda hányja magát ágyában és rimánkodik, segítsek rajta. Elmondá, hogy vizelete 24 óra óta fönnakadt.” A vizsgálat után konstatálta, hogy csak a vizelet lecsapolása által lehet segíteni, de nem volt „húgycsap”, a beavatkozás pedig halasztást nem tűrt. Mit tehetett? „A kertben vágtam egy fűzfagallyat, a haját fájától lehúztam kellőleg megolajoztam és kateter módjára a húgycsőbe bevezeti megkísérlettem. Sikerült. A vizelet rögtön megindult a beteg nagy örömére és bámulatára. Roppant enyhülést okoztam a betegnek és magamnak is.”

Sokoldalú, sikeres orvos volt, de nevét – amint Szállási Árpád az előszóban írja – mégsem a medicina, hanem a botanika őrizte meg az utókor számára. Párját ritkító, saját gyűjtésű herbáriuma volt. Több növény ő fedezett fel elsőként Magyarországon. Megfigyeléseiről rendszeresen beszámolt kora legfontosabb tudományos fórumán, az Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésein. Tudóstársai elismerését jelzi, hogy 1869-ben Fiumében a XIV. gyűlésen az állat- és növénytani szakosztály elnökévé választották. Számos publikációja közül a legjelentősebb az „Esztergom megye és környékének flórája” című, 1899-ben megjelent, 456 oldalt számláló könyve.

Végül engedtessék meg annyi „részrehajlás”, hogy külön szóljak a kötet hátsó-külső borítóján fakszimilében látható magisztrális receptről, mely számomra nem csak azért becses, mert Feichtinger Sándor szép, kalligrafikus írását és aláírását megörökítő orvostörténeti dokumentum, hanem azért is, mert azt feleségem dédapjának, tekintetes Etter Nándor úrnak címezte.

Méltathatnám még hosszasan a fentebb vázolt, a ma emberének is példát mutató életművet, de nem teszem, mert legtalálóbban Osvai László esztergomi főorvos, a Feichtinger emlékek lelkes ápolója fogalmazott a könyvről, amikor ezt írta recenzensnek: „Kultúrtörténeti szenzáció! Legalább is az esztergomiaknak biztosan az. Kötelező olvasmánnyá tenném a város összes -értelmiségiének-.” Persze – ezt már e sorok írója teszi hozzá – más városbéliek is haszonnal forgathatják a sok tanulsággal szolgáló kötetet.

Süle Tamás dr.