FEJEZETEK A VASZARY KOLOS KÓRHÁZ ÁPOLÁSTÖRTÉNETÉBŐL 5.

Mielőtt folytatnánk a Vaszary Kolos Kórházról szóló ápolástörténeti sorozatunkat, egy pillanatra álljunk meg, és tegyük fel a kérdést: ki is volt az a nővér, akiről Babits Mihály is megemlékezett, és akiről Esztergomban: „Esztergom Rászorulóinak Megsegítéséért” - díjat alapítottak? Szabó Ernáról van szó!

Ki is volt Szabó Erna?

Nevével először Babits Mihály feljegyzéseiben találkoztam. Babitsék 1924-ben vásárolták meg Esztergomban az előhegyi házat, és nyaranta rendszeresen hosszabb időszakokat töltöttek el itt.

A költő betegségének súlyosbodása idején nem csak orvosi ellátást, hanem állandó ápolást is igényelt.

A „Beszélgető füzetek”-ben Babits név szerint is említ nővéreket: „Erna, Centula, Fidelis és Walfrida”.

Szabó Erna rendi főnöknő - aki 1936-ban 2 éves betegápolói képzést adó iskolát indított be - különösen kötődött a súlyos beteg költőhöz, aki ragaszkodott hozzá, és nagyon sajnálta, amikor az kénytelen volt az ápolási feladatait másra átruházni.

„Ha Erna nem maradhat, muszáj valakivel helyettesíteni. Velem egész nap van munka”.

Szabó Erna 1912. március 4-én született Endrődön. A tanári képesítés elnyerése után 1929. szeptember 3-án Esztergomban lépett be a Szatmári Irgalmas Rendbe. 1933. augusztus 3-án tett fogadalmat. Rövid ideig volt óraadó tanár Sátoraljaújhelyen, majd ápolónő a budapesti Szent István kórházban. Később főnöknő az esztergomi Kolos és a budapesti MABI kórházban.

Az esztergomi ápolónői oktatást szervező munkáját azzal kezdte, hogy 3 nővért hozott Szegedről. / Leona Doloris, Redenda, Mehtilis /

Az esztergomi orvosok segítségével, így indította be az oktatást.

1944-ben az Erna nővér által szervezett iskola utolsó osztályának előadásai még a Kolos Kórház kápolnájában voltak, de a képesítőre már a pincékben került sor.

1948-ban, amikor a XXIII. törvényt elfogadták és az iskolák államosítására sor került, hazánkban 753 közösségben 10 432 szerzetes működött különböző beosztásban. 223 férfi rendházakban 2268 szerzete, 530 női rendházban 8163 kedvesnővér.

1950. május 15-én rendőrök és civilek vették körül a Kolos Kórházat. Senkit sem engedtek, se ki, se be. A délelőtt folyamán Erna nővéréknek össze kellett csomagolni. Csak azok maradhattak munkahelyükön, akik hajlandók voltak kilépni a rendből. Ilyen nővér nem akadt! Délután jött értük a teherautó és a zárdába vitte őket.

1950. szeptember 7-én a 34. számú törvényerejű rendelet 1§-a kimondta, hogy a Magyar Népköztársaság területén a szerzetesrendek működési engedélye ennek a törvénynek a hatályba lépésével megszűnik

1950. szeptember 15-én Patonay János igazgató helyettes írta alá azt a jelentést mely így kezdődött:

„Fenti számra hivatkozással jelentem, hogy a vezetésem alatt álló intézetnél volt rendi ápolónő alkalmazva nincs”!

Az állam 600 épületet vett el. A rendházak elhagyására kényszerült nagyon sok szerzetes és szerzetesnő.

Tárgyalások indultak és ezek eredményeként 5 rendházat jelölt ki az állam 440 személy részére.

Az egzisztenciális bizonytalanságba zuhant szerzetesrendi tagok megsegítésére természetesen az egyház is erőfeszítéseket tett. A Püspöki Kar létrehozta a Római Katolikus Egyházi Kegydíjasok és Betegek Szeretetszolgálatát, mely ma Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat néven működik.

A Szeretetszolgálat kezdte működteti az 50-es évek elejétől azt a „hálózatot”, mely otthont teremtett az ország különböző területein a munkaképtelen, beteg, rászorultaknak.

Szabó Erna 1950-től ott volt a szervezők között. Az ő elgondolása nyomán jött létre az Ostya és Templomellátó, a Szolidaritás Ipari Szövetkezet szerzetesek részére. Tevékenyen részt vett az Országos Papi Otthon megszervezésében és beindításában.

Az otthonok lakói csak azt látták, hogy van fedél a fejük felett, van élelmük, gondozást kapnak, de e mögött Szabó Erna fáradhatatlan munkálkodása állt.

Nem véletlen írta Lékai László bíboros Erna nővér halálakor a részvétnyilvánító levelében:

„Erna nővér elválaszthatatlanul összeforrt a Szeretetszolgálattal: létrejötte, fejlődése, jelen kibontakozása nála nélkül el sem képzelhető. A szeme mindenhová felfigyelt, a szíve mindenfelé megdobbant. S utána követte a felismerést az alkotó tettek sorozata. Jelenléte, elgondolásai, töretlen útkeresése a Püspöki Karnak is hatékony segítséget jelentett.”

Szabó Erna életét 2 nagy egyéniség befolyásolta, irányította: Szent Pálé és Teilhard de Chardiné.

„Szent Pál egyénisége nagyon megragadott. Tudatossága, teljes elszántsága, hallatlan lelkesedése, tűrőképessége, egész életének odaadása annak, azért amit jónak ismert, de amellett meleg szíve és szeretete azok iránt, akiket megnyert Krisztusnak. Annyi melegség, szeretet, aggódás árad minden sorából!”

Teilhard de Chardin minden Magyarországon elérhető művét megszerezte és szívesen olvasta:

„Th.de Chardin-mel már lassan 32 éve barátkozom. Gondolatjárását, „ismerem”, már amennyire az én képességeim ismerhetik. Ő is a leghatalmasabb energiának a szeretetet tartja. Megfogott lendülete, energiája, tüze, lelkesedése, örök újrakezdése, hite”!

Önmagát így jellemezte:

„Én egy olyan stílust vittem, ami kereste a kiegyenlítést, az áthidalást és kerültem a töréseket. Békeszerető ember voltam és vagyok. Csak nagyon lényeges dolgokban vittem törésre a dolgokat.

Késői méltatói pedig így nyilatkoztak:

„Energikus egyénisége, derűs határozottsága intelligenciával, tárgyalókészséggel, alázatos szeretettel együtt jelentkezett! Hazánk katolikus egyháztörténelmének XX. századi nagyjai között életműve és egyénisége kiemelkedő helyet foglal el, Istenért és emberekért szolgáló szerzetesnővérek között pedig páratlanul első”!

Mély vallásosság és hit jellemezte. 2 évvel halála előtt írta:

„Uram, amint múlnak éveim és napjaim, egyre inkább feltör bennem a kérdés: mi lesz ezután, hogyan tovább, ha ki kell állni a mozgalmas életből? Sokszor elcsüggeszt, félelemmel tölt el, mert távlat nélkülinek látom, de csak pillanatokig, mert hitem mondja, sőt értelmem is, hogy a halállal nem fejeződik be az élet. De nagyon igaz, hogy Isten országa a „szent bizonytalanság” országa. Mindig újra és újra, nap, mint nap el kell mélyülnöm, le kell szállnom lelkem legbelsejébe, hogy Veled találkozva, egyesülve megéljem azt a pillanatnyi öröklétet, amely teljes valóságában a halál után bontakozik ki, válik valóra”!

Sokan köszöntötték 70. születésnapján 1982. március 4-én. Naplójába ekkor már többször került hasonló bejegyzés: „Sokszor elfáradok nagyon!”

Az utolsó bejegyzésre - 2 nappal kórházba kerülése előtt - 1983. május 29-én került sor.

„Uram! A gyermekekkel való kapcsolatodban és tanításodban talán az a legfontosabb, hogy olyan bizalommal forduljak Hozzád, mint a gyermek anyjához. Beteg vagyok! Néha érzem, néha nem, de teljes szívemből átadom magam Neked! Rád bízom magam! DE nemcsak magam, hanem mindent, amit Te rám bíztál. A Szeretetszolgálat minden jelenlegi és jövő gondját. A Te ügyed, eddig én sáfárkodtam vele és érte.!”

1983. július 20-án hunyt el. 8 nap múlva szerzetesnővérei mellé temették el Verőcemaroson.

Testamentumaként is felfogható 1981. január 26-án írt néhány sora:

„Uram, az egyetértés minden közösségben az összetartó erő. Egyetértés, béke, közös cselekvés, közös törekvés! Először Veled! Azután egymással! Csak együtt: kéz a kézben és mindegyikünk keze a Te kezedben”!
 

Osvai László dr.