IN MEMORIAM BÉLAI BELÁNSZKY LÁSZLÓ (1916-2011)

 

Életének 96. évében visszaadta lelkét Teremtőjének” bélai Belánszky László – áll a gyászjelentésben. Nevét az esztergomiak jól ismerik. 1993-tól a város díszpolgára volt.
 
Amikor a halálhírt megtudtam, megpróbáltam felidézni alakját.
Első emlékképem róla 1993-as. Emléktábla avatásra gyűltünk össze a kórház udvarán október 26-án. A régi sebészet falára került márványtábla a sötétkapui 56-os áldozatokra és a sebesültek ellátásában résztvevőkre emlékezteti az utódokat.

Az ünnepségen beszédet mondott Füzesi Tibor tárcanélküli miniszter, és Csernohorszky Vilmos.

A megemlékezők között ott volt Belánszky László is, aki abban az évben lett Esztergom város díszpolgára.
 
Nevével többször találkoztam egykori kollegánk Darabos tanár úr visszaemlékezésében.
 
1957. április 4-ről például így írt:
…„ kora reggel feleségem éppen a porrongyot rázta ki az ablakon, látja, hogy egy egyenruhás rendőr jön felénk, aki aztán be is vitt a rendőrségi fogdába, ahol már ekkor népes társaság volt lefogva. Köztük volt dr. Bády István volt polgármester, dr. Siráky István városi tanácsnok, Belánszky László MÁV főtiszt, Zséger László mb. rendőrkapitány”…
 
Később orvos-beteg kapcsolatunk is volt. Laci bácsit bölcs, intelligens, kedves embernek ismertem, életéről mégis keveset tudtam és tudok ma is.
 
Remélhetőleg Esztergom nem lesz adósa és életéről, munkásságáról méltó módon meg fog emlékezni!!!
A halálhír utáni első visszaemlékezések csak vázlatosan tudják megidézni alakját.
 
1916. március 20-án született Esztergomban a vasútállomás emeleti lakásában. 10 éves volt, amikor a család a fővárosba költözött.
 
A Berzsenyi Gimnáziumban töltött évek meghatározó élményt jelentettek számára. Aktív részese volt az ott zajló cserkészéletnek. Nem lehet meghatódás nélkül olvasni a partcédulán a következő sorokat:
 
Kérjük, hogy kegyeletüket 1 szál virággal, vagy a kihelyezett kosárkába adott, a helyi 14-es Holló Cserkészcsapat támogatását célzó adománnyal róják le.”
 
Belánszky László a középiskolai tanulmányai után folytatta a családi hagyományt és a jogi egyetemre iratkozott be, de azt nem fejezte be. 4 év után a MÁV-nál vállalt állást és innen is ment nyugdíjba.
Bejárta az egész országot, szinte évente helyezték más-más helyre. Dolgozott Budapesten, volt a váci és esztergomi osztálymérnökség revizora, 1941 októberétől az erdélyi Déva-Szeretfalvi vasútépítésen tevékenykedett.
A háború alatt, mint légvédelmi kiértékelő tiszt látta el feladatait. 1943-ban nősült és a következő évben született meg első gyermeke.
Ebben az évben családi otthonát 2 légitámadás is érte. Az elsőt sérülés nélkül vészelték át. A második előtt 1945 márc. 21-e előtt családját sikerült állomáshelyére Szencre menekítenie.
 
A légvédelmi központ vonata nyugat fele tartott. Március végén estek amerikai fogságba.
Néhány hónap után tért haza családjával és bár az Igazoló Bizottság feddésben részesítette, de teljesítették kérését és Esztergomba helyezték.
1946-ban azután B listára került, és mint ilyen 2 évig csak órabéres vonatfékezőként alkalmazták. Ezt követően tudását, hozzáértését fokozatosan értékelték, és egyre több képességének megfelelő feladatot kapott.
Ekkor azonban súlyos balesetet szenvedett, melyből csak nehezen épült fel.
 
1956-ban a MÁV Pályafenntartási Főnökség Munkástanácsának elnöke lett, majd delegált tagja az esztergomi Nemzeti Tanácsnak.
1956 decemberéig tevékenykedett, élelmiszerekről gondoskodott a vasúti dolgozók számára, biztosította a zavartalan vasúti közlekedést, tette a dolgát.
 
Mint annyi más, akkor a közért szerepet vállaló ember ő sem kerülhette el a megtorlást. Megismerkedett Kistarcsa és Tököl celláival. Végül ítéletre nem került sor, de ő és családja – 3 gyermeke – az „ellenforradalmi tevékenység” miatt mindigis megbélyegzett volt.
1974-ben ment nyugdíjba. A rendszerváltás után 1993 októberében lett Esztergom város díszpolgára.
 
Hosszú, tartalmas élet adatott meg neki. Utolsó éveiben betegségei akadályozták mozgását, de szellemileg teljes frissességben élt. Halála előtt végrendeletében arról is rendelkezett kik kísérhetik el - és kik nem! - utolsó útjára!
 
A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam”
 
Belánszky Lászlót a sorscsapások sorozata, mint kohó az acélt nemesebbé edzette, méltóvá arra, hogy felnézzünk rá, mert értünk, mindannyiunkért szenvedett.”
 
Osvai László dr.
 
Felhasznált forrás:
Horváth Zsolt: Díszpolgárunk: Belánszky László
Esztergom és Vidéke
1993. október 21.

Hozzászólások

Köszönet

Tisztelt Főorvos Úr!

Mély megrendüléssel és őszinte hálával olvastam az Édesapámról írt megemlékezést. Nagyon szépen köszönöm megtisztelő szavait!

„Az a legnagyobb bizonyíték arra, hogy valamennyien a Szentlélek képmására vagyunk teremtve, hogy csak a szeretet tesz bennünket boldoggá, mert azért élünk, hogy szeressünk és szeretve legyünk.”
(XVI Benedek pápa)

Tisztelettel:
Belánszky Judit

Judit