DUNAI ÁRVÍZ 1838

Az évszázad árvize a napokban levonult a Dunán. Az árvíz elleni harcot megnyertük. Nem volt ez mindig így. Feichtinger Sándor, Esztergom történetének egyik legnagyobb orvosa, európai hírű botanikusa az 1838-as árvizet Pesten élte át. Önéletrajzi írásában így emlékezett vissza ezekre a napokra:

„Bekövetkezett az 1838-ik év tavasza, hosszú erőstél után. Naponta áradt a Duna. Naponta százan, ezren nézegették annak gyors folyását és emelkedését. Az öregek megemlékeztek azon régi időkről, midőn a vízár Pest városát veszélyesen ellepte, és aggodalmaikat fejezték ki, a fiatalok pedig ezzel vajmi keveset gondoltak. De a hatóság résen állott.
A város a Dunapartok védelmére töltéseket csináltatott, ezen munkálatokat számosan nézték. Én is ellátogattam többször napjában a szomszédságomban a folyóhoz, a hatalmas Dunához és láttam annak megdöbbentő, mindinkább emelkedését.

Egy délutáni napon odaállítok nagybátyámhoz így szólva: Kedves Bátyám! A Duna folytonosan árad, a part töltését a víz már nyalja! Ha rögtön  apadás nem áll be, úgy okvetlen a jövő éjjel a gátakat átlépi a Duna árja, és a víz behatol a városba, s miután most már a töltés jóval magasabb a mi házunk alapjánál, a gát beszakadása alkalmával az árvíz rögtön megtölti az alsó szobákat és még a menekvés is nehéz lesz:  azért kérem kedves bátyám, szállásolja ki az alsó szobákból a cselédséget és engem is, s engedje meg, hogy az emeleten foglalhassak helyet, vagy költözzünk ki mindnyájan ezen alacsony és így a vízárnak kitett házból, mintazt a káplán urak is tenni ígérték!
Dominik nagybátyámnak, e kérés korainak látszott – a veszedelem nagyítva -, és bár megengedte az emeletre való költözködést, de ő a maga részéről mitől sem tartva, állandóan azon elhatározása mellett maradt, hogy a házát semmi körülmények közt el nem hagyja.

Szobámat nagyjából kiürítettem, magas könyvtár-szekrényemet alul kövekkel erősen megterhelve, vacsora után az emeletre hálni készültem.
Ez alatt a nép a Duna mellett roppant csoportokban ide-oda hullámzott, rosszat sejtve és aggodalommal nézve a történendőket.

Fél tíz óra van éjjel, megkondul a vészharang, pereg a dob, tombol az ágyú! A víz a Dunagátat áttörte, és az ár a folyam sebességével felénk közeleg, elűzvén a bámészkodó, megriadt népet és mindent elsodorva, mit útjában talált. Szerencsés volt, ki futva a sebes ár elől menekülhetett.
Beszaladtam nagybátyám szobájába és őt kihívtam a fedett emeleti csarnokba és ijedten felkiáltottam. Az Istenért! Nagybátyám kérem! Nézze csak! A víz betódul az udvarba, már eléri a magasabb fekvésű előcsarnokot, már az első garádics elbukott!

Íme, a víz folyamatosan emelkedik, a földszinti konyhába, a cseléd, a mángorló és az én szobámba is behatott, és még mindig emelkedik! Már a harmadik, a negyedik, az ötödik lépcső is víz alatt van.
Kedves bátyám! Be vagyunk zárva, nem menekülhetünk! Bízik e háznak szilárdságában? Igen tudom, kövekből és jó anyagból épült: kiállja a több napi elázást is.
A víz mindaddig emelkedett a házban, míg a Duna rendes magasságát el nem érte, akkor megállapodott. Még soká sopánkodtunk, tanakodtunk, nézegettük a vizet, és végre is a megmásíthatatlanban megnyugodni kellett. Bátyám is, én és a cselédség is éjjeli nyugalomra elhelyezkedtünk, resignatioval várva a bekövetkezendőt.

Szürkült, a reggeli fény már talpon talált mindnyájunkat! Az ablakból nézve mindenütt csak vizet, a házakat minden oldalról elmerülve láttuk: de mentőcsolnak nem érkezett, míg végre 9 órakor reggel a plébánia felé egy üres ladik két emberrel közelgett, és a nagybátyám emeleti vizitszobája ablakja előtt kikötött….
Tehát nem marad más hátra, mint az ablakból leereszkedni a csolnakba.
Nagy baj volt az öreg nagybátyámat beteg, sebes lábával a csolnakba emelni, de végre üggyel-bajjal ez is megtörtént, mely után én is könnyed lábbal az első emeleti udvari ablakból a csolnakba beugrottam.
Ez kellemetlen improvisált csolnakázás volt ugyan, de nem tartott sokáig, mert a plébánia templom mellett a Városházáig haladva a Kígyó utcán keresztül – a Barátok terén kikötöttünk …
De én egyenesen nagyanyámhoz a Terézvárosba sietve, nagyanyámat bátor és vidor kedvben, a veszély sejtelme nélkül találtam.
Beállítottam kedves nagyanyámhoz – mondám -, mert a vízár kiszorított az elbukott szobámból: a plébánia telve vízzel! Legyen szíves engem befogadni! Szívesen megtette, hiszen felkiálta: Nem félek én! E házak magasabb parton fekszenek, és jól vannak építve. Engem teljes biztonságban tudjatok, hozzám víz nem fog jönni, hiszen ilyen magasra nem jöhet, de ha jönne is én nem mozdulok ki a lakásomból, mert teljesen megbízom az épületeim szilárdságában.

Egy éjt háborítatlanul csakugyan itt töltöttem, de mire felébredtem, nagyanyám két háza már körül volt véve vízzel: a ház utáni alacsonyabb fekvésű roppant kert megtelt, de az udvar és a szobák szárazak voltak,…azonban a Gyár utcán keresztül a Három mozsár utcába vízben gázlólag lehetett csak eljutni..
Itt nagynéném, Lakner Rozi sógorával és gyermekeivel lakott. Házukban víz még nem volt: a szilárd épület több biztonsággal kecsegtetett, mint a nagyanyám háza.
…
Az átköltöztetést mi ketten eszközöltük Graf József és én, kik karjainkon tartva – és térdig vízben járva – vittük át az öreg jóasszonyt, de itt sem volt kellő kényelemben, mert e házba is később behatolt a víz, és innen a padlásra kellett menekülnie, s menekülnünk mindnyájunknak …
Mi többiek a Neugebaudeba menekültünk…. Ezen épületben 4-5 napot töltöttem Első éjjel nem éppen kényelmes fekhelyemről felvertek: Egy menekült terhes nő a csarnokban hever szülőfájdalmakkal. És nincs kellő ápolása és fekhelye. Nosza, kimentünk és behoztuk a nőt a szobába, és – az én első szülészeti segédkezésem mellett – egy vígan kiáltó világpolgárral szaporította a Neugebaude létszámát.

Ezalatt a vízár folyton dagadt, a házak áztak és repedeztek, a nyugtalanság és a félelem az embereket elfogta.
Este, midőn már lefeküdni készülénk, szomszédságunkban egeket megrázkódtató iszonyú robaj hallatszott, mintha földindulás lett volna. Mindnyájan megrémültünk: a háromemeletes Dőry-féle ház omlott össze. Óh, borzasztó állapot….

És mi történt nagyanyánknak a terézvárosi Gyár utcai házával? Az árvíz behatolt az udvarba és onnan az épületekbe, ezek ázni kezdtek és a 3-ik vagy 4-ik napon, midőn a víz ezen  utcán vette legsebesebb folyását, egy valahonnan elszabadult Duna-malom az öreganyám egyik háza falához löketett, a fal engedett, a malom a házon keresztül az egész épületet lerontotta mindnyájunk, de különösen nagyanyánk nagy ijedtségére, fájdalmára és szomorúságára.
Felépítette ugyan mindkét egymás melletti házát 2 és fél percentes állami-pénzzel, de már nem tudta megélni az adósság visszafizetését. Belehalt!…

Végre a vizek lefolytak, az emberek lassan visszatértek házaikba és lakaikba. Csak most lehetett igazán felmérni a veszély nagyságát: sok ledőlt, elromlott, összeroskadt ház, eltörött bútorok, raktárakban elpusztult értékek voltak szomorú következményei a catastrofának, mely még emberáldozatot is kívánt . …
Megemlegeti ezt mindenki, ki átélte ez iszonyú csapást, mert ilyet feledni élő embernek nem lehet.
Szerencsésebbek voltak a budaiak, kik e veszélyeket távolról nézték és a magasból, de jöttek segítségére a testvérvárosnak, különösen annak legdicsőbb fenséges lakója, József nádor főherceg és annak reményteljes fia, István főherceg, kik mindenütt ott voltak, hol a veszély legnagyobb volt és hol sürgősen segíteni kellett.”