MAGYAR HELYZET

Bár 1956 óta látszólag békeidőben élünk, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez a „béke” csupán egy a magyarság ellen zajló háború hamis foglalata. A nemzet lelki, erkölcsi, szellemi testét, vagyis népesedését és egészségét, valamint anyagi testét, tehát gazdaságát is lepusztulási lejtőn sodorja ez a rejtett, de annál veszélyesebb háború. Így aztán bármilyen nehéz is ezzel szembesülni, ugyanott tartunk, ahol 1956-ban.

A nemzet, már ami megmaradt belőle, hazudhatja még egy ideig önmagának, hogy nem, ez nem így van, hisz ma mégis demokráciában élünk, tagjai vagyunk a Nyugat nagy integrációs rendszerének, de a kietlen és vészjósló valóság lassan mégis utat tör magának a láthatóságok világa felé. Közeledik tehát a pillanat, amikor újra kiderül, hogy amelyik nemzet képtelen felismerni és bátran képviselni nemzetstratégiai érdekeit, az elpusztul. A szembenézés elodázása arra utal, hogy a magyarság ma éppen ebben a helyzetben van, és az idő most aligha nekünk dolgozik. Soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mi is járt a fejükben azoknak a lelkesült tömegeknek, amelyek 1956. október 23-án este az utcára tódultak. Feltehetően legfőképp az, hogy „Elég volt!” Abban egyetértés volt, hogy „ez így tovább nem mehet”, de homályos lehetett, hogy akkor hogyan menjen tovább, ha „így” nem.
A tizenkét nap krónikája kirajzolja azt az utat, ahogyan bizonyos alapvető felismerések a felszínre kerülnek. Rövidesen kiderült ugyanis, hogy a kormányváltás szükséges, „de nem elégséges” feltétele annak, hogy valóban reménykeltő változások induljanak el. Világossá vált, hogy magát a rendszert is meg kell dönteni ahhoz, hogy ezek a változások megkezdődhessenek. És önmagában az, hogy alkalmasabb személyek kerülnek kormányra, még nem fogja megváltoztatni a rendszer természetét, így a rendszer hasonítja majd magához a személyt, és nem fordítva.
Néhány újabb, megrendítő eseményekben bővelkedő nap drámai módon jelezte, hogy a rendszerváltás sem elég, hisz a birodalmi függés bármilyen szépreményű rendszert újra visszalök arra a pályára, amelyen a dolgok addig is haladtak. Világossá vált tehát, hogy a birodalommal való összeütközés elkerülhetetlen. Ezzel azonban a „magyar ügy” a világhatalmi játszmák iszonyú erőterébe került, és a nemzet ebben a dimenzióban már képtelen volt saját sorsát továbbra is a kezében tartani.
A látszat ma még inkább csal, hisz az ország fáradt, kifosztott népe logikusan gondolja azt, hogy egy kormányváltás mindent megold. Ám a helyzet pontosan ugyanolyan, mint 1956-ban volt, s a kormány megváltoztatása szükséges, de nem elégséges feltétele a dolgok jobbra fordításának. A rendszerváltás rendszere ugyanis romokban hever, és az alkotmányos berendezkedés, a politikai konstrukció a népesség döntő többségét párialétre kárhoztatja. Viszont a rendszer megváltoztatásának már a legóvatosabb kísérlete is azonnal elvezet a „harmadik típusú” felismeréshez, ahhoz, hogy a birodalommal való szembeszegülés nélkül a magyar helyzet nemcsak hogy megoldhatatlan, de értelmezhetetlen is. Ez az állapot nagyon kényes, kockázatokkal terhes, mert a választások fölényes többséggel való megnyerésének teljesen érthető kényszere arra készteti a Fidesz vezetőit, hogy a kormányváltást mint az egyetlen, mindent megoldó történést ábrázolják.

Még egyszer mondom, ez teljesen érthető. Érthető, de nem menthető! Rövidesen ugyanis eljön az „igazság pillanata”, vagyis el kell kezdeni kormányozni. Azt pedig a leendő kormány tagjai aligha hihetik komolyan, hogy egy szétesett rendszerű, a felbomlás, anarchia és káosz felé haladó, anómiásan roncsolt társadalommal jóra fordíthatók a dolgok.
A rendszerváltás rendszere ma egy romhalmaz, amelyben minden emberi közösség úgy tekint az új kormányra, mint a katasztrófa helyszínére kiérkező mentőalakulatra, és az egyébként is borús hangulata aligha javul majd, ha kiderül, hogy erről szó sincs. Mert természetesen erről nem lehet szó addig, amíg a minket függésben tartó birodalommal szembeni értő és bátor fellépés nyomán nem tudunk új alkut elérni. A „mentéshez” ugyanis erőforrásra van szükség, méghozzá igen-igen sok erőforrásra. Ezt pedig csak úgy szerezhetjük meg, ha az adósságszolgálat és a hazautalt profit, vagyis a birodalmi kifosztó szivattyúk „hidrauli­káját” újratárgyaljuk.
Ám ezt csak egy minden eddigi elképzelést felülmúlóan széles körű nemzeti összefogással érhetjük el, aminek alapvető feltétele a helyzetünkkel való bátor szembenézés. Megkezdődött a végső vissza­számolás…

Bogár László
Forrás:
MOK 2010. március 3